Women's March on Budapest

Good morning! Thank you for joining us!

I am Janet Kelley, one of the organizers of this march.

Recently we’ve heard so much abusive language toward women, immigrants, people of color, and the LGBTQ community that at times even leaving the house is in itself an act of courage.

The fact that you showed up today to march for Women’s Rights is a tremendous act of bravery. Give yourselves a round of applause!

Our banner says, Build Bridges not Walls. Why? Because we believe in bridges. Connections. Alliances. Networks. Conversation. Communication. So turn to your neighbor and introduce yourself. Your name, what you do, why you march today…

As we build bridges today, look out for each other. Give each other space and patience as we cross the bridge.

We are building bridges. A bridge is a testament to humanity’s intelligence and ability to solve problems. To join what has been divided. Budapest is a city defined by bridges--the Lanchid was the first bridge to join Buda and pest and now the city is defined by many of them.

As we drop our banner today, we will stand at the center of the bridge. Let us have the courage to work for Women’s Rights from the center of the bridge—putting our stories, our demands, our power, our voices center stage.

We need to acknowledge that we live in a world with an elected leader emboldened to denigrate and sexually assault women. We cannot stand silent. We cannot close our eyes. We must start today to resist such leadership.

Some people have criticized this march as futile, or frivolous, or ill-conceived--or all those other words used against women to undermine them when they stand up for their rights. But I know one thing, when my children and grandchildren ask me what it was like when Trump was elected, I can tell them: Women joined forces around the world to say: Our power is real. Our courage is real. And we are watching you.

We are joined with the Women's March on Washington to send a bold message to the new American government on their first day in office, and to the world, that women's rights are human rights. We stand together, we recognize that to defend the most marginalized among us is to defend all of us.

There is work to be done. In America. And in Hungary.

We have asked Kevehazi Kata to speak about Women’s Rights in Hungary. She will speak briefly in Hungarian to let us know more about the situation for women in Hungary.

(Kata speaks)

Thank you Kata, and special thanks to Greenpeace for their tremendous support in planning and carrying out this event today. And a special thanks to the police who willingly cooperated with us to provide us our route.

Mostanában olyan sok sértő és megbélyegző dolgot hallhattunk nőkről, bevándorlókról és menekültekről, kisebbségekről, az LMBTQIA közösségről, hogy ha kilépsz otthonról, már önmagában az is bátorságra vall. Az, hogy ma itt vagy és felvonulsz a nők jogaiért hatalmas bizonyítéka a bátorságodnak. Tapsoljuk meg magunkat!

A jelmondatunk: „Falak helyett hidakat!” Hogy miért? Mert hiszünk a hidakban. Kapcsolatok. Szövetségek. Hálózatok. Párbeszéd. Kommunikáció. Fordulj oda a szomszédodhoz és mutatkozz be neki! Mondd el a nevedet, hogy mit csinálsz, hogymiért menetelsz ma.

Mivel ma hidakat építünk, figyeljünk egymásra, amíg átkelünk a hídon. Adjunk helyeés legyünk türelmesek egymással.

Hidakat építünk. A híd az emberiség intelligenciájának szimbóluma. Annak, hogy képesek vagyunk problémákat megoldani. Összekötni azt, ami korábban külön volt.

Budapest meghatározó elemei a hidak. A Lánchíd volt az első híd, ami összekötötte Budát és Pestet és mostanra a várost ezek a hidak határozzák meg.

Amikor ma kifüggesztjük a transzparensünket, a híd közepén fogunk állni. Hadd vegyük a bátorságot ahhoz, hogy a nők jogaiért a híd közepéről dolgozzunk – hadd legyenek a történeteink, a követeléseink, az erőnk, a hangunk a színpad közepén.

Fel kell ismernünk, hogy hol tartunk ma. Egy olyan világban élünk, ahol egy választott vezető arra bátorít, hogy rossz hírbe hozzunk és szexuálisan bántalmazzunk nőket. Nem maradhatunk csendben! Nem csukhatjuk be a szemünket! Még ma el kell kezdenünk szembeszegülni az ilyen irányítással.

Néhányan bírálták ezt a felvonulást azzal, hogy hiábavaló vagy haszontalan vagy rosszul van megtervezve vagy bármilyen más kifejezéssel, amit azért használnak a nők ellen, hogy ellehetetlenítsék a helyzetüket, amikor kiállnak a jogaikért.

De egy dolgot tudok: amikor a gyerekeim és az unokáim megkérdeznek, hogy milyen volt, amikor Trumpot megválasztották, azt mondhatom nekik: a nők világszerte egyesítették erőiket, hogy azt mondhassák: Az erőnk valódi. A bátorságunk valódi. És figyelünk téged.

Csatlakozunk a washingtoni Nők Felvonulásához, hogy Trump elnökké avatásának másnapján üzenetet küldjünk az új amerikai vezetésnek és a világnak, hogy a nők jogai emberi jogok. Kiállunk egymásért, mert rájöttünk, hogyha megvédjük a leginkább kitaszítottakat, akkor mindannyiunkat megvédjük.

Sok munkánk van Amerikában és Magyarországon is.

Megkértük Keveházi Katát, hogy beszéljen a nők jogainak helyzetéről Magyarországon. Ő fog szólni arról, hogy mit tehetünk a
nők jogaiért itt, Magyarországon.

Köszönjük neked, Kata és külön köszönjük a Greenpeace-nek a hatalmas segítséget a mai esemény szervezésében és lebonyolításában. És köszönjük a rendőrségnek, aki készségesen együttműködött velünk és biztosította az útvonalunkat.

Kata Kevehazi

Keveházi Kata vagyok. 17. éve dolgozom a nőkért, és van 3 lányom. Büszke vagyok rá, hogy itt lehetek, és résztvevője lehetek ennek a napnak.

Ez egy történelmi nap. Mától a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb országának vezetője egy olyan

férfi, aki megtestesíti mindazt, amitől ez a világ, amelyben élünk, romlott, veszélyes, és fájdalmakkal teli: a férfiuralom erőszakosságát, gátlástalanságát, agresszióját és fölényességét.

Legyünk bátrak kimondani, hisz tudjuk: a háborúk, a szegénység, az éhezés, a környezetrombolás, a migráció, mind a patriarchális hatalmi célok, hataloméhes férfiak végzetes, százmilliók pusztulásával járó játékának következményei.

Az erőforrásokért, pénzért vívott véres vagy vértelen ütközetek leginkább kiszolgáltatott áldozatai a nők és lánygyermekek. A nők elleni erőszak jól bevált tömegpusztító fegyvere minden háborúnak, a zaklatás a munkahelyi kultúra és a mindennapok része, a verbális, sőt a fizikai bántalmazás sokak családjában az élet természetes velejárója.

A mai nap történelmi nap, hiszen világszerte nők tömegei menetelnek, hogy megmutassák a nők erejét.

Igen, nagy utat tettünk meg, mi feministák, és a nők egyenlőségét támogató férfiak az elmúlt 100-150 évben.

A nők tanulhatnak, fizetett munkát végezhetnek, választhatnak és választhatók, javakat birtokolhatnak, saját akaratukból házasodhatnak és válhatnak el, dönthetnek arról, mikor és kitől

szeretnének gyermeket vállalni. Már ott, ahol. Mert vannak országok, társadalmi csoportok, ahol ez korántsem evidens.

Sok mindent elértünk, de tudjuk, hogy mindez kevés.

Garantált jogok ide vagy oda a férfiuralom megszállottjai és gyakorlói (és velük a nekik bólogató nők ) elidegeníthetetlen joguknak tartják, hogy előírják,

- mit tudunk – többnyire nem eleget, de azt se jól

- hogy mire vagyunk képesek – na jó, középvezetők esetleg lehetünk,

- hol a helyünk – otthon, természetesen,

- mi a feladatunk – a szeretteinkről való gondoskodás - mert magunktól eszünkbe sem jut

- hogy mennyit érünk – annyit semmi esetre sem, mint egy azonos képzettséggel, tapasztalattal rendelkező férfi,

- hogy mennyire és mennyiben vagyunk hasznosak a munkahelyen és használhatók az ágyban.

A többség társadalmi megbecsültségét mind a mai napig az adja, van-e mellette férfi, elég szépek, kedvesek, alkalmazkodók vagyunk-e, szülünk és háztartunk-e rendesen.

Magyarországon nem sokra becsülik a feminizmust. Kommunista métely, amúgy is posztszocialista örökség, hogy a nők és férfiak egyenlőségét a törvény biztosítja - ez nem is kérdés.

Hogy romlott a nők helyzete?

Hogy az idősgondozás, a házi betegápolás gyakorlatilag megszűnt; hogy továbbra sincs elegendő bölcsőde; hogy az egészségügyet már csak a dolgozók tartják életben; hogy a sérült gyermeket nevelő anyák 10% alatti arányban tudnak dolgozni; hogy csökkent az iskolaköteles életkor; hogy Nyíregyházáról nevezik el Amszterdamban a piros lámpás negyed egy részét; hogy nő a női
hajléktalanok aránya, hogy a legkonzervatívabb muszlim országok szintjén áll a parlamenti képviselők aránya, és hogy 1 árva nő sincs a kormányban? Ugyan.

Annyira egyenlők vagyunk, hogy nőkérdés más nincs is. Csak családok vannak, az alkotmány által is védetten. Nem érdekes, hogy minden ötödik család egyszülős, ahol 90%-ban a nő a családfenntartó. Hogy a 3 éve alatti gyermekgondozási segély vagy a sérült gyermeküket, hozzátartozójukat gondozó nők által igénybevető ápolási díj összege a létminimum egyharmada. Hogy a gyermekek fele szegénységben él és 50000 7 éven aluli gyermek éhezik. Miközben 4 milliárdért rendezünk be egy várbéli dolgozószobát. Az sem indokolja az Isztambuli Egyezmény ratifikálást, hogy a magyar rendőrség még mindig ott tart, hogy családon belüli erőszak esetén ki sem jön, ha nem folyt még vér. Ha mégis, hát nem történt semmi. Minek ugrál annyit az asszony. A parlamentben is megmondták, hogy „Fogd be a szád, anyukám”!

Hát mi befogjuk. És gályázunk és gólyázunk.

A férfiuralom nem lenne a nyakunkon, ha a nők többsége el ne fogadná alárendelt szerepét. Saját és gyermekeik anyagi és biztonsága érdekében alkalmazkodunk a zaklató főnökhöz, a bántalmazó férjhez, hálásak vagyunk a buszsofőrnek, ha vigyorogva mégis kinyitja az ajtót, és megdicséri a külsőnket.

Csapda ez nőtársaim, hogy a férfiak, az erős férfiak teremtik meg a biztonságunkat, miközben a legfőbb veszélyforrást a világ biztonsága, és hétköznapjaink biztonsága szempontjából éppen az
arrogáns férfihatalom jelenti, az egyenlőtlenségek növekedése, a hatalom nélküliek elnyomásán és semmibevételén alapuló patriarchális értékrend fennmaradása jelenti.

A mai nap azért is történelmi nap, mert ma világszerte milliók menetelnek együtt azért, hogy kifejezzék, nem, nem fordulunk vissza! Nem engedünk az eddig elért emberi és szociális jogainkból,
szolidárisak vagyunk egymással, minden kisebbséggel, a kiszolgáltatottakkal.

Kedves nőtársaim, elég erősek, okosak, önállóak és felelősségteljesek vagyunk. Ne féljünk a vezető szereptől, ne féljünk az érdekeink és gyermekeink érdekeinek képviseletétől, álljunk ki a jogainkért, a kiszolgáltatottakért, a társadalmi igazságosságért, egymásért és önmagunkért.

This is a historic day. From today, the leader of the world’s richest and most influential country is a man who represents all that makes this world we live in rotten, dangerous, and full of pain: chauvinistic aggression, scrupulousness, and arrogance.

Let’s be brave enough to say, since we know it’s true: war, poverty, hunger, environmental destruction, migration are all the result of patriarchal aspiration to power, the result of the games of power-hungry men, destructive games that come with hundreds of millions of casualties.

The victims of the battles for money and resources, bloody or not, are mostly women and girls.

Violence against women is an effective weapon of mass destruction in every war, harassment is part of workplace culture and our everyday life, and verbal and physical abuse are natural parts of life in many families.

It’s a historic day because around the world, masses of women are marching, to show their strength.

Yes, we’ve come a long way, we feminists and men who support equality, in the past 100-150 years.

Women can study, earn a wage, vote and be elected, own property, marry and divorce at their own will, and decide if, when, and with whom they have children. In some places. Because there are countries and communities where this is far from the case.

We’ve achieved a lot, but we know it’s not enough.

Regardless of actual rights, believers in and practitioners of male dominance (and with them, acquiescent women) feel it is their inalienable right to dictate:

● What we know - mostly not enough, and what we do know, we don’t know well

● What we’re capable of - okay, we can be middle manages

● Our place - at home, naturally

● Our job - to care for our loved ones, because we wouldn’t have realized this ourselves

● Our worth - in any case not as much as a man with the same education and experience

● How useful we are at work and in bed

The respect of the majority in our society remains determined by whether a woman has a husband or boyfriend, is pretty enough, nice enough, accommodating enough, and whether she bears children and keeps a household well.

In Hungary, feminism is not valued. It’s a communist fluke, a post-socialist inheritance that equality between the sexes is enshrined in law - there’s no question about it.

Has the situation of women deteriorated?

Perhaps because care for senior citizens and homebound patients has disappeared? Because

there are still not enough nursery schools? Because only the hard-working staff keep our health care system alive? Because only 10% of women with disabled children are able to work.

Because the required school-leaving age has been lowered? Because in Amsterdam, part of the red-light district is named after Nyiregyhaza? Because the percentage of women in the homeless population is rising? Because the ratio of female MPs approaches that of the most conservative of muslim countries? Because there isn’t a single woman in the cabinet?

No. We’re so equal, there’s no question about women. There are only families, and those are protected in the constitution.

It doesn’t matter that every fifth family is a single-parent one, of which 90% have a woman as the sole breadwinner. That the amount of support for women raising a child under three, caring
for a disabled child, or caring for a family member is one-third of the subsistence level. That half of the children in our country live in poverty and 50,000 children under the age of 7 are hungry,
and that the children of parents struggling to make ends meet are taken away.

In the midst of all this, we furnish an office in the Castle District for 4 billion forints ($14 million). And the ratification of the Istanbul Convention doesn’t influence the fact that the Hungarian
police still does not come to the scene when cases of domestic violence are reported, if blood is not flowing. If they do, well, nothing much happened. What’s the woman going on about? In parliament they’ve said, “Close your mouth, woman!”

We do close our mouths. We put up with it.

Male dominance would not be burdening us today if the majority of women didn’t accept their subordinate status. We put up with our abusive bosses and husbands, we’re grateful to the bus driver if he decides to open the door, and compliments us on our looks – all in the interest of our own and our children’s safety and well-being.

This is a trap, my fellow females. It’s a trap to think that strong men provide our security, while the main threat to the security of the world and of our daily lives is that arrogant male dominance, which leads to the rise of inequality, and the perpetuation of a patriarchal value system based on the oppression of the powerless.

It’s a historic day also because around the world, millions are marching together today to say "No, we’re not turning back! We’re not giving up any of our hard-won human and social rights. We’re in solidarity with each other and every minority, every oppressed group.”

My dear women, we are strong enough, smart enough, independent enough, and responsible enough. Let’s not be afraid to be leaders. Let’s not be afraid to represent our interests and those of our children. Let’s stand up for our rights, for the oppressed, for social justice, for each other, and for ourselves.